Próba

Valóban lehet egyenesen bejegyzést küldeni a wordből? Meg vagyok döbbenve…

 

küldetésnyilatkozat

Rájöttem, hogy ha egyszerűen naplót akarok írni, akkor nekem ez a számítógépes környezet dolog nem megy. Olyan szívesen leveleznék valakivel, meg naplót is írnék - csak nem így. Az igazán személyes dolgok csak kézírással lehetnek hitelesek - bár kétségtelen, hogy megvan a varázsa ennek. De nekem olyan szentségtörő sokszor, hiába születtem már abba a generációba, akinek a billentyűzet biztos menedék a macskakaparás napvilágra kerülésével szemben. A papír valahogy más. Nem tudnám elképzelni például, hogy valaki a wordbe pötyögve kapjon kedvet a versírásra… meg itt nem tudok egyszerűen rajzolgatni a lap szélére… (igaz átverem magam, mert bizony volt idő - mit ki nem hoz az emberből a kamaszkor! - amikor én is számolgattam a szótagokat a forró hangvételű íméljeimben…)

Szóval úgy érzem, felesleges olyasmire rávennem magam, ami nem megy. De hogy karban tartsam magam, és edződjek a gép előtt ülésben, meg az információvadászatban kitaláltam, hogy ez a blog nem egyszerű napló lesz, hanem útinapló. Dokumentuma a sétáimnak. Sok képpel, meg állatokkal, meg növényekkel. Úgyhogy először nem is időrendben fogom követni magam, hanem egy kicsit visszalépek. Az elmúlt hónapban ugyanis volt mit dokumentálnom. Aztán meglátjuk lesz-e rá időm. Az igazat megvallva szívesebben olvasok - de hátha bele fog férni.

 

A sirályok természete

Sosem gondoltam volna, hogy sirálynak lenni ilyen magatartást jelent… bizony nem szívesen tartoznék ilyen alattomos, törtető fajhoz (és lám akaratlanul is valami ilyennek születtem…). Ha egy szárcsának sikerül elkapni valamit, és messzire úszik vele, a sirályok üldözőbe veszik, és lecsapnak rá… elveszik tőle a várva várt falatot… de hogy ők maguk közelebb jöjjenek és közvetlenül tőled fogadják el a táplálékot, ahhoz műveltebb tengerparti rokonaiktól kellene leckét venniük (Görögországban van merszük szinte a kezedből elvenni az ételt). Marad az alattomos Einstand…

A kép a kis-dunai partszakaszon készült, ahol télen-nyáron jószívű (kiszáradt kenyerű) kutyasétáltatókat várnak a madarak.

 

Egy kis Hárs-hegy

Hétvégén sikerült kiszabadulnunk egy kicsit. Ugyan még messze a várva várt zöld, azért az erdő így sem semmi. A gond csak annyi, hogy az első meleg napok mindig túl sok embert vonzanak, ami elijeszti a látnivalókat; ráadásul ha egyébként sem futja túl sokat időzni csak a népszerű kiugrok sétálni egy kicsit a fák közé- stílusú helyekig juthatunk el.

Ezért is, meg mert a levelek még nem segítenek elnyelni a zajokat, a város szinte bent zizeg a budai hegyek között. Csupa család, romantikázó párok, és napfényre éhes nyugdíjasok. Ez persze jó, meg nem sajnálom én senkitől, de minek megy olyasvalaki kirándulni, aki nem bír ki pár órát cigaretta nélkül??? Oké, tudom, hogy nem egyszerű, az elmúlt öt hét a tapasszal nekem is kínszenvedés volt olykor (bár ez külön posztot érdemlő téma), de azelőtt se füstöltem tele mások arcát, pláne nem erdőben.

Utóbb említett szenvedélybeteg embertársaim okozhatták valószínűleg azt a kis erdőtüzet is, ami kalandossá tette a vasárnapom. Eleinte csak tábortűzre gyanakodtunk, de a füst egyre erősebb lett. És igen, a tűzoltóknak sem sikerült pillanatok alatt ott teremniük. Hiába hallottuk a szirénát, jó idő eltelt mire eljutottak a helyszínre. Igaz, részben lehetnék hálás. Egyrészt, mert megfűszerezte a délutánt, másrészt mert néhány elég klassz képet sikerült készítenem, a füst a fák között igen sejtelmes fényjátékot eredményezett… de mégis… ha történetesen nem egy zsúfolt napon történik mindez, akár nagyobb veszélyt jelenthetett volna a dolog (persze a helyi rovarvilágnak magyarázhatnék a “nagyobb” veszélyről). Igaz, ha meggondolom a nem zsúfolt napon kirándulók nem nagy valószínűséggel dobálják el a csikkeket az avarba…. aki nem csak hétvégén megy fák közé, talán nagyobb tiszteletet érez…

 

Valahogy el kell kezdeni…

Régóta rá szerettem volna szánni magam. Volt próbálkozás nem is egy. De újra össze kellett gyűjtenem a bátorságot, és meggyőzni magam, hogy van értelme. Szerettem volna naplót írni. Rendes, könyvszagú, idővel megsárguló naplót. Hogy mi gátolt meg? Egyrészt kiábrándító egy hatalmas könyv, aminek úgy érzed, sose fogsz a végére érni. Aztán itt van a változás is, ami mindennapos - így aztán egy-két év után már tépkedtem a lapokat, szégyellve magam, vagy csak mert nem volt kedvem látni.

De mert szükség van a gép előtt ülni, és beleszokni ebbe-abba, ami már sokaknak százszor természetesebb, mint nekem, hát nekiülök megint.

Fogok majd csiszolni az oldalon, ha időm engedi, és fogok mesélni sokat arról, ami csak leírva, összegyűjtve válhat átgondolttá. Mert jó lesz így.