jövő

holnap Debrecen. ma még hosszú hangolódós éjszaka. egy hét alatt az új életem darabjainak átgondolása (hosszabbítók, internet, sütő, redőnyszerelés… költségvetés.) aztán 18-án költözés. utána pedig bármelyik este nyugodt szívvel sétálhatok, nem lesz többé gond, hogy mikor jutok haza, hogy sokat kell várni a buszra.:) már nagyon várom. fel sem fogom, hogy mennyire.

enyém a világ?

!

na most nagyon jól esne, ha valaki rendesen leteremtene, hogy szedjem össze magam.

július 5 – magam ellen

(Igazság, hol a hatalmad?)
Botozza a tájat
a jégeső.
Mit tiszteljek rajtad?
Sebeim fájnak:
gyűlöllek, Erő!

Mint tűz a vizet kénytelen
gyűlölni: ha szembekerűl
velem a világod:
gyűlöllek, ahogy az értelem
gyűlöli, érdektelenűl,
csak mert van, a butaságot.

S még jobban is: én a lélek
és az ész fegyvereivel
előtted semmi vagyok:
gyűlöllek, mint a féreg
a talpat, amely
rátaposott.

Mert rámtapostál, vak erő,
hatalom, butaság,
tömeg;
mint termő tájat a jégeső,
botoztad és botozod tovább
az életemet.

Dühből tiporsz? mulatni? vakon?
Ha pusztulok miattad,
mindegy nekem.
Hol az igazad, Hatalom,
s Igazság, hol a hatalmad?:
én már nem kérdezem.

Én már tudom, pusztulni kell,
s mondom mindenkinek:
- Rajtad a végveszély,
téged már semmisem érdekel
s nem fontos senkinek,
hogy élj.

Talán csak most, talán csak itt,
de aki jobb, aki különb,
kitaszított fiú;
próbál a jámbor egy kicsit,
hisz, rajong, elborzad, dühöng,
aztán lesz szomorú.

Mit, szépség? egek éneke?
A dísz, mely kente-fente
a felszínt, oda van;
haszon a világ lényege
és aki gyenge,
maga van.

Mint én. – Sötét lett.
Fáradt vagyok.
Mit akartam még mondani?
Kár volt ezért is. A féreg
hallgatni fog:
rálépett valaki.

Gyűlölet, hol a hatalmad?
Te is elhagysz? Persze. Unottan
kopog a jégeső,
s végül a csönd marad csak,
ahová visszavonhatatlan
visz az idő.

/Szabó Lőrinc: Jégesőben/

nem egyszerű éjszaka

Az úgy volt, hogy már épp lemondani készültem a péntek esti solymári invitáció beteljesítéséről, amikor csörgött a telefonom. Banya kérte, hogy kísérjem el Esztergomba. Hát felkerekedtünk, magunk alá csaptuk a Matizt, és kezemben a kissé elavault térképpel, este fél hat felé nekivágtunk a nagyvilágnak.

Már a 10-es utat megtalálni sem volt egyszerű, de lassan belejöttünk, irányban szépen nekivágtunk, és meg is érkeztünk Komárom-Esztergom megye gyönyörű vidékére. Meseszép dombok-hegyecskék között el is jutottunk Esztergom kertvárosáig, a messzi távolban már kivehető volt a bazilika, amikor felhívtuk a célszemélyt, hogy pontosan hova is kell mennünk. Itt jött az első meglepetés. Nem ám Esztergomban, hanem attól 20 km-re délre egy Nagysáp nevű eldugott kis faluban vártak minket, enyhén szólva a világ végén.

Belőttük a térképen, és hajrá. De a települések és a térkép között.. hogyismondjam… volt egy kis különbség. Végül Tatabánya erre! felkiáltással sikerült ráfordulnunk a megfelelő útra. Szerencse, hogy a háziasszony előzőleg említette, hogy buszmegálló-kerítés-agyagos domboldal, így a ki nem táblázott kanyarnál sikerült is lefordulnunk a megfelelő helyen, hogy a nem dohányzó Sör-patika mellett terepjáróvá avathassuk hűséges négykerekű útitársunkat.

Nagysápon megvámoltuk a bőséggel termő kertet, sütöttünk virslit nyárson a bogrács alatt, ücsörögtünk egy sort, majd úgy fél 12-kor szedelőzködtünk.

A visszaút már egyenesebben ment, egészen a solymári leágazásig. Beugrottunk megnézni a másik kerti összejövetelt. A telefonos instrukció ellenére az Anna-kápolnát nem találtuk volna meg, ha nem egy olyan srácot kérdezünk meg éppen, aki ugyanebből a buliból szabadult le a benzinkúthoz sört venni. Visszaszállítottuk, magunkkal együtt… néhány “itt kellett volna elkanyarodni”, “nem erre, hanem arra” jellegű történés után ismét büszkék voltunk kis hátasunkra, de megérkeztünk.

Na ezt a kertet meg kell majd nézni nappal is. Álomszép lehet a kilátás. Solymárrettentőn, fent a hegyen, oda nem találnék magamtól még egyszer. De az a sok kis terasz… olyan lehet, mint egy különleges kis botanikus kert. Igyekszem majd kieszközölni még egy invitálást a házigazdától, ezúttal kirándulási célzattal.

A társaság már jócskán felülírta alkoholban szabható határait. Józan arcot nem igen láttunk. Amerikai tinihorrorba illő jelenet volt a bokatörős kis lépcsők és ösvények között. És nem volt illdomos a bozótok aljára kukucskálni, ha nem akartál egy pásztoróra tanúja lenni éppen…

Azért kaptunk egy tisztességes körbevezetést, egy pohár kávét – részemről fröccsöt – és haza is indultunk, magunkkal mentve egy volt évfolyamtársamat, akinek a lelkét nem csak az irdatlan mennyiségű alkohol nyomasztotta. Legalább hamarabb hazajutott így kocsival.

És mi is. Bár Solymárról kijutni sem volt egyszerű.  Sehogy sem arra volt az út, amerre mi szerettük volna. De büszke vagyok sofőrömre, minden kínos helyzetből sitty-sutty kivágta magát, és tolatásból már valóban kitüntetést érdemel. Neki hála, egyben és épségben itthon vagyok. És ha még egyszer úgy adódna, hogy spontán éjszakai magyarországnéző túrára vinne az útja, bizony, beneveznék:).

megsüketülve – behagymázva

hogy dokumentáljam a ma éjszakámat, le kellett gyűrnöm a paprikás szalonnát, ami megkísértett a a csepeli hűtő mélyéről.. nem beszélve, a nem-érzi-senki-ehetsz-hagymát érzésről, ami ezen a pénteki napon már másodszorra is hatalmába kerített…

kezdeném az elején.

a félvak randi.. hát… megérkeztem az Astoria Burger King elé, és kiderült, hogy ez az elmés fiatalember, aki nem is olyan fiatal, hiszen saját bevallása szerint 30 és 40 között van (talán harminckilenc, hogy nem merte megmondani? pedig nem is néz ki annyinak), bizony a gyorsétteremben akar velem teázni. gondoltam jófej leszek, bár a gyorskajaszagtól már hatalmasat fordult a gyomrom. leültünk, próbáltunk beszélgetni… nem sok sikerrel. az úriember egy fitneszedző(!!), aki éppen át készül magát képezni társastánc oktatóvá (!!!), és mellesleg egy ifjúsági (!) kórusban énekel. felbuzdulva azon, hogy én meg gospelkórusba vágyom, mondta, hogy jön majd velem… erre még nem mondtam semmit. közel 30 perc után kiderült, hogy mind a ketten jártunk a pecsába depeche mode klubba párszor – na, mikor azt mondta, hogy de jó, majd elmegyünk együtt táncolni, na azt már nem bírtam szó nélkül… mondtam, hogy én bizony nem megyek vele sehová. erre nézett rám elkerekedő szemekkel, hogy félreértem, és ő csak barátilag… én kifejtettem, hogy a barátság alapja is az, hogy az emberek megtalálják egymással a közös hangot, és az bizony nem kialakul, hanem jön magától, ergo “barátkozni”/ismerkedni, és semmit nem óhajtok őkelmével, és ha már itt tartok, akkor el is mennék. úgyhogy felálltam és eljöttem. elég gáz volt. (azt nem is említem, hogy óráknak tűnő hosszú percekig fejtegette, hogy az üdítőkbe mosogatószert tesznek, hogy többet kelljen inni belőle…)

legközelebb jobban megnézem, hogy kivel megyek teázni, nem kell majd ilyen felesleges köröket futnom. persze fél óra még nem olyan sok elpazarolt idő.

kicsit kegyetlen lehettem, de meg is kaptam érte, ami járt. úgy ronggyá áztam, hogy a kálvin téri aluljáró megrökönyödve mért végig, amikor a leszakadó ég után, persze esernyő nélkül, megérkeztem, kezemben az elaludt cigimmel, magamon a rám tapadó, a víz súlyától a földig lelógó nyáriruhával, arcomon és hajamban a szeretekeláznimertattólmindigkönnyebbleszek kifejezésével.

és aztán spontán telefonálás (és vettem egy esernyőt, ami megy a ruhámhoz, és amire persze később már nem volt szükségem…), majd vacsora a törökben. jó kis csípős falafeltál (”biztos? rándi?nem rándi?” kérdezte a bácsi a pult másik oldalán a minden mehetre. “nem. hagyma.” válaszoltam:)), és végül kilyukadtam pár pohár rosé mellett az ibolyában, hogy aztán elkerüljek a gödör mélyére.

ott pedig erre buliztam egy hatalmasat (http://carbonfools.hu/2/), sajnos a hangfalhoz túlságosan közel (mindig megjárom a koncertekkel, még napokig fogom érezni, illetve nem érezni, hogy milyen lehet a hallás…), miközben nem győztem lefejtegetni manóarcú, félszeg frissismeretségem karját a derekamról, addig addig, míg a fülembe suttogta, én is megölelhetem, ha gondolom, és csak a határozott nememre értette meg végre, hogy bizony az ő karjára sem vágyom egyáltalán (pláne, hogy kedves mosolya ellenére villamosmérnökök közelségére talán életem végéig nem akarok többé vágyni…).

szóval kalandos éjjel, de végre hazakerültem. úgyhogy most kikapcs.  Krisztának hála az estéért. jó volt látni. azért összességében nem volt rossz ez a péntek (bár bizonyos fiatalemberek nélkül, vagy másokkal(:)) lehet jobb lett volna.).

?

“nem vagyok csak meghagyott gyümölcsök erjedése”

(i.t.)

(aksi kiakadt. hangulatváltás.)

bele

valaki azt mondta nekem a minap, hogy vessem bele magam az életbe. hogy a fásultságomat úgy tudom legyűrni, ha sok olyan dolgot csinálnék, amit egyébként nem.

hát belehúzok.

leszerveztem három alkalmat a vándorkiállítás kíséretére (persze pechemre akkorra, amikor éppen orvoshoz kellene mennem, így hétfőn kunyerálhatok majd új időpontokat).

elhatároztam, hogy augusztus elsejével ha törik-ha szakad albérlővé leszek.

és igent mondtam egy vadidegen fiatalembernek egy teára.

ez utóbbi talán a legszokatlanabb – hát kíváncsi vagyok, hogy alakul az este… kedvem nincs sok hozzá. nem is tudom fel fogom-e ismerni a srácot, mert nemigen néztem meg magamnak. de ő majd csak felismer, ha annyira velem akar találkozni…

nem beszélve arról, hogy blogot írok a munkahelyi íróasztalom mögött (oké-oké a munkaidőnek már több mint egy másfél órája vége, úgyhogy ez nem ér igazából:))

szóval még 45 perc a találkáig, és csak bízni tudok benne, hogy nem valami őrültnek mondtam igent. azzal indokolta az invitálást, hogy “annyira kedves vagyok, ahogy mosolygok a világra”. ez tegnap este igaz is volt, még mindig nem múlt el a szerda éjjel rámtört mosolygási láz. csak magyarázná el végre valaki, hogy mitől jött.. (indokolt inkább a csalódottság lehetne, vagy az önbizalmam megbillenése, de éppen ellenkező irányba tartanak a dolgok:) a világról alkotott képemben csak megerősít minden, amit tapasztalok, és ez a kép most újszerű, de ismerős, felfedezésre sarkall és álmodozásra ösztönöz.)

ennyit erről. majd lejelentem a történteket.

olvasó

Jó hely az olvasóterem. Sok furcsa idegen megfordul egy irodalmi múzeum könyvtárában. Nagyon művelt nyugdíjas agrármérnökök határozzák el, hogy Babitsnak szentelik az életüket, és próbálnak minél több információhoz hozzájutni. Miközben élvezik, hogy fiatal lányoknak mesélhetnek kedves-pajzán történeteket a fiatalkorukról, a szüleikről, az életükről. .. és adnak sok bölcs tanácsot arról, hogyan kell férfit – férjet – szerelmest – apát választani…

Megmosolyogtat az a báj, ahogyan egy hetven felé közeledő úriember képes csak birokra kelni a korával:).

Kellemes nap volt.

köszönet

… “Míg ujjad fűzfarácsa
tarkóm kosárként óvja meg”…

különleges csendes-boldog nyugalom. bár állandósulna ez a megnyugtató-megszépítő érzés… csodákra nyíló szemmel ébredtem, egy mélyen ringató álom után. ma reggel ugyanaz az örömteli nyugalom van a szívemben, mint amivel az este megkönnyített. és ha felszakadt is a régen begyűjtött sírás, a dédelgetett fájdalom valahonnan a mellkasom átfoghatatlan mélyéből, hát megérte megélni mindezt, mert remény adatott valahova a halántékom mögé, ahova befészkelte magát ez a világban otthonos ébredés tudata: sosem leszek egyedül.