Rájöttem, hogy ha egyszerűen naplót akarok írni, akkor nekem ez a számítógépes környezet dolog nem megy. Olyan szívesen leveleznék valakivel, meg naplót is írnék – csak nem így. Az igazán személyes dolgok csak kézírással lehetnek hitelesek – bár kétségtelen, hogy megvan a varázsa ennek. De nekem olyan szentségtörő sokszor, hiába születtem már abba a generációba, akinek a billentyűzet biztos menedék a macskakaparás napvilágra kerülésével szemben. A papír valahogy más. Nem tudnám elképzelni például, hogy valaki a wordbe pötyögve kapjon kedvet a versírásra… meg itt nem tudok egyszerűen rajzolgatni a lap szélére… (igaz átverem magam, mert bizony volt idő – mit ki nem hoz az emberből a kamaszkor! – amikor én is számolgattam a szótagokat a forró hangvételű íméljeimben…)
Szóval úgy érzem, felesleges olyasmire rávennem magam, ami nem megy. De hogy karban tartsam magam, és edződjek a gép előtt ülésben, meg az információvadászatban kitaláltam, hogy ez a blog nem egyszerű napló lesz, hanem útinapló. Dokumentuma a sétáimnak. Sok képpel, meg állatokkal, meg növényekkel. Úgyhogy először nem is időrendben fogom követni magam, hanem egy kicsit visszalépek. Az elmúlt hónapban ugyanis volt mit dokumentálnom. Aztán meglátjuk lesz-e rá időm. Az igazat megvallva szívesebben olvasok – de hátha bele fog férni.
A kézírásról csak annyit, hogy szerintem eljön az idő, amikor már teljesen eltűnik. Már manapság is egyre több gyerek idegenkedik tőle… Ez van. El kell fogadni.
Várom a többi képet.
Nem hiszem, hogy a kézírás teljesen elveszejthető… márcsak azért sem, mert a finommotorikus mozgások elsajátítása szerintem az értelmi képességek fejlődésével is kapcsolatban áll. Nem tudok erről most bővebbet, de majd utána nézek.