valaki azt mondta nekem a minap, hogy vessem bele magam az életbe. hogy a fásultságomat úgy tudom legyűrni, ha sok olyan dolgot csinálnék, amit egyébként nem.
hát belehúzok.
leszerveztem három alkalmat a vándorkiállítás kíséretére (persze pechemre akkorra, amikor éppen orvoshoz kellene mennem, így hétfőn kunyerálhatok majd új időpontokat).
elhatároztam, hogy augusztus elsejével ha törik-ha szakad albérlővé leszek.
és igent mondtam egy vadidegen fiatalembernek egy teára.
ez utóbbi talán a legszokatlanabb – hát kíváncsi vagyok, hogy alakul az este… kedvem nincs sok hozzá. nem is tudom fel fogom-e ismerni a srácot, mert nemigen néztem meg magamnak. de ő majd csak felismer, ha annyira velem akar találkozni…
nem beszélve arról, hogy blogot írok a munkahelyi íróasztalom mögött (oké-oké a munkaidőnek már több mint egy másfél órája vége, úgyhogy ez nem ér igazából:))
szóval még 45 perc a találkáig, és csak bízni tudok benne, hogy nem valami őrültnek mondtam igent. azzal indokolta az invitálást, hogy “annyira kedves vagyok, ahogy mosolygok a világra”. ez tegnap este igaz is volt, még mindig nem múlt el a szerda éjjel rámtört mosolygási láz. csak magyarázná el végre valaki, hogy mitől jött.. (indokolt inkább a csalódottság lehetne, vagy az önbizalmam megbillenése, de éppen ellenkező irányba tartanak a dolgok:) a világról alkotott képemben csak megerősít minden, amit tapasztalok, és ez a kép most újszerű, de ismerős, felfedezésre sarkall és álmodozásra ösztönöz.)
ennyit erről. majd lejelentem a történteket.
