Az úgy volt, hogy már épp lemondani készültem a péntek esti solymári invitáció beteljesítéséről, amikor csörgött a telefonom. Banya kérte, hogy kísérjem el Esztergomba. Hát felkerekedtünk, magunk alá csaptuk a Matizt, és kezemben a kissé elavault térképpel, este fél hat felé nekivágtunk a nagyvilágnak.
Már a 10-es utat megtalálni sem volt egyszerű, de lassan belejöttünk, irányban szépen nekivágtunk, és meg is érkeztünk Komárom-Esztergom megye gyönyörű vidékére. Meseszép dombok-hegyecskék között el is jutottunk Esztergom kertvárosáig, a messzi távolban már kivehető volt a bazilika, amikor felhívtuk a célszemélyt, hogy pontosan hova is kell mennünk. Itt jött az első meglepetés. Nem ám Esztergomban, hanem attól 20 km-re délre egy Nagysáp nevű eldugott kis faluban vártak minket, enyhén szólva a világ végén.
Belőttük a térképen, és hajrá. De a települések és a térkép között.. hogyismondjam… volt egy kis különbség. Végül Tatabánya erre! felkiáltással sikerült ráfordulnunk a megfelelő útra. Szerencse, hogy a háziasszony előzőleg említette, hogy buszmegálló-kerítés-agyagos domboldal, így a ki nem táblázott kanyarnál sikerült is lefordulnunk a megfelelő helyen, hogy a nem dohányzó Sör-patika mellett terepjáróvá avathassuk hűséges négykerekű útitársunkat.
Nagysápon megvámoltuk a bőséggel termő kertet, sütöttünk virslit nyárson a bogrács alatt, ücsörögtünk egy sort, majd úgy fél 12-kor szedelőzködtünk.
A visszaút már egyenesebben ment, egészen a solymári leágazásig. Beugrottunk megnézni a másik kerti összejövetelt. A telefonos instrukció ellenére az Anna-kápolnát nem találtuk volna meg, ha nem egy olyan srácot kérdezünk meg éppen, aki ugyanebből a buliból szabadult le a benzinkúthoz sört venni. Visszaszállítottuk, magunkkal együtt… néhány “itt kellett volna elkanyarodni”, “nem erre, hanem arra” jellegű történés után ismét büszkék voltunk kis hátasunkra, de megérkeztünk.
Na ezt a kertet meg kell majd nézni nappal is. Álomszép lehet a kilátás. Solymárrettentőn, fent a hegyen, oda nem találnék magamtól még egyszer. De az a sok kis terasz… olyan lehet, mint egy különleges kis botanikus kert. Igyekszem majd kieszközölni még egy invitálást a házigazdától, ezúttal kirándulási célzattal.
A társaság már jócskán felülírta alkoholban szabható határait. Józan arcot nem igen láttunk. Amerikai tinihorrorba illő jelenet volt a bokatörős kis lépcsők és ösvények között. És nem volt illdomos a bozótok aljára kukucskálni, ha nem akartál egy pásztoróra tanúja lenni éppen…
Azért kaptunk egy tisztességes körbevezetést, egy pohár kávét – részemről fröccsöt – és haza is indultunk, magunkkal mentve egy volt évfolyamtársamat, akinek a lelkét nem csak az irdatlan mennyiségű alkohol nyomasztotta. Legalább hamarabb hazajutott így kocsival.
És mi is. Bár Solymárról kijutni sem volt egyszerű. Sehogy sem arra volt az út, amerre mi szerettük volna. De büszke vagyok sofőrömre, minden kínos helyzetből sitty-sutty kivágta magát, és tolatásból már valóban kitüntetést érdemel. Neki hála, egyben és épségben itthon vagyok. És ha még egyszer úgy adódna, hogy spontán éjszakai magyarországnéző túrára vinne az útja, bizony, beneveznék:).
