“A hálátlanság sohase érthetetlen. Sokszor találkoztam vele az életben, többször, mint a hálával, ezért nem is lehet természetellenesnek vagy embertelennek neveznem. Sőt, a hálátlanság nagyon emberi. Azok, akikkel rosszat teszünk, sokkal ritkábban állanak bosszút, mint azok, akikkel jót tettünk. Azt tapasztaltam, hogy lekötelezettjeink bizonyos idő múltán, később vagy hamarabb menthetetlenül meggyűlölnek bennünket. Ennek pedig egyszerű a magyarázata. Akik pénzt vagy szellemi segítést fogadnak el tőlünk, megalázódnak azáltal, hogy reánk szorulnak, és aztán visszafizetik a keserűséget, melyet tőlünk kaptak. Folytonosan azt hallod, hogy a pártfogolt jótevője ellene fordult, noha tőle várta legkevésbé. A bölcs azonban várja ezt a jutalmat. És nem fáj nagyon neki. Mert ő tudja, hogy nem azok szeretnek bennünket, akikkel jót teszünk, hanem mi szeretjük azokat, akikkel jót tettünk, mindig jobban és jobban, a saját áldozatkészségünk tudatát szeretjük bennük, amire visszaemlékezni kellemes vagy helyesebben a hatalmunk, leereszkedésünk emlékét, amint ők is az ezáltal előidézett megaláztatást gyűlölik bennünk, amire emlékezni határozottan kellemetlen. Miért haragudjak Natalisra? Csak ő haragudhat reám. Én pedig mindig inkább szeretem, még most is jólesik elgondolni, mit műveltem érte, hogy feledem aljasságát és bámulom tulajdon jóságomat, mely nem halványul el hitványságától.”
/Kosztolányi: Nero, a véres költő (“Seneca gondolatai”)/
