Nyolc év után, egy őszi napon, üzleti ügyben kerültem újra Berlinbe, ahol ifjúságom két legszebb és legszomorúbb évét éltem át. A vonaton aktuális dolgaimmal foglalkoztam, egy érdekes tanulmányt is olvastam – már a friedrichstrasséi pályaudvar lépcsőjén jöttem lefelé, mikor végre elfogott az a fájdalmas és mély hangulat, ami aztán, három napon át, amíg itt voltam, egy pillanatra se szűnt meg. Immár nem vagyok költő, s nem tudom kifejezni azt, ami kifejezhetetlen: idegen és üres szóval, annyit tudok csak mondani, hogy e három nap alatt, úgy látszik, nem a jelenben éltem, hanem ama két év emlékeiben, amelyeknek színét és illatát oly visszahozhatatlanul vesztettem el, mint a halott az ő életét. Akinek a kezét levágták, az gondol talán olyan tompa kínnal és irigységgel arra, hogy valamikor, ha megütötték a kezét, fájni tudott, mint ahogy én gondoltam azokra bánatokra, amik ma már nincsenek bennem – s amikről most tudtam meg, hogy bennük volt minden, ami az életben kápráztatóan és halálosan szép, bennük volt az a teljessége a létnek, aminek egy pillanatáért múlott el millió esztendő, hogy kiderüljön az öregségnek és káosznak értelme: az ifjúság és a magamban való hit.
Ez a bánat már nincsen, és én a Friedrichstrassén ballagva, kínosan tépelődtem, hogy vissza tudjam idézni legalább azokat a helyeket és eseményeket, jelentéktelen realitásukban, amikhez fűződött. Ebben a kávéházban ültem egyszer, várva valakit… ott, a híd alatt találkoztam Dénessel, öngyilkoskísérlete után… ebben a postahivatalban adtam fel azokat a leveleket, amiknél szebbeket sohase írtam, és amik elvesztek. Mindez együtt volt, de tompán éreztem, hogy valamit, ami a legfontosabb, ami mindent egybe fog, valamit elfelejtettem.
Elfelejtettem, de úgy látszik, öntudatlan énem titkos, nálam erősebb szimatja és akarata tisztában volt vele. Másképp nem tudom megérteni, hogy kerültem le a Lessing Theater közelébe, ahol aztán egy szűk és züllött mellékutca kávéházi ablaka mögött egyszerre megláttam Stahl Félixet.
Nyilvánvaló, hogy öntudatlanul őt kerestem, mégpedig egészen ösztönösen, mert hiszen hogy számíthattam volna rá, hogy ma is pontosan ül ott, ugyanannál az asztalnál, mint nyolc esztendővel ezelőtt, mindennap? Hogy elválásunk óta mi történt Stahl Félixszel, nem tudtam, és nem is tudhattam – de valahányszor eszembe jutott, mint valami magától értetődő dolgot, úgy végeztem el magamban, hogy Stahl Félix vagy nem él már, vagy ha él, nem az emberek életét éli: talán tébolydában van vagy klastromban, vagy Afrikába került mégis, vagy mit tudom, madárrá változott, keselyű lett belőle, hiéna, krokodil, vaddisznó, akármi. Az életnek, a sötét marcangoló és kétségbeesett és eszméletlen vágynak és odaadásnak és rajongásnak azt a tömör és fojtott erejét, ami Stahl Félixben lakott, nem lehetett az időnek, napok és évek folyásának keretébe foglalva elképzelni. És most, hogy megpillantottam őt, inkább voltam hajlandó elfelejteni, hogy nyolc év múlott el azóta, és hogy nem tegnap láttam utoljára, mint elhinni azt, hogy Stahl Félix keresztül tudta vágni háromezer nap és háromezer éj rizskásahegyét, anélkül hogy föl ne égetett volna mindent maga körül, az egész világot, mint a zsarátnok, amit kiszáradt rengetegbe dobtak – vagy fel ne bomlott, el ne illant volna, amint a víz és levegő, ami tűzhányó torkába került. Stahl Félix azonban íme itt volt, és vele itt az a két év, az átkódorgott éjszakák, hajnali séták, hosszú hallgatások, féktelen, ideges röhögések, elképzelt figurákon és torzképeken, amiket a levegőbe rajzoltunk magunk köré, amiknek kieszelésében ő fáradhatatlan volt, és amik úgy hemzsegtek körülöttünk, mint középkori metszeteken az alvilági szörnyek és manók és ördögfiókák.
Az ő arca is kiszínesedett, amikor leültem melléje. Keveset változott. Teltebb lett, de csodálatosképpen ettől csak mélyebbekké váltak a régi és ismerős barázdák – árkai annak a mániákus, makacs szenvedélyének, amitől Stahl Félix arca néha szinte kiszáradt és megmerevedett.
Apró dolgokról beszéltünk eleinte: ámde melegen és fojtott örömmel – éreztem, hogy nyolc év óta ő se talál senkit, akivel önmagáról beszélhetett volna. Már félórája ültünk együtt, és egyikünk se vette észre, hogy arról, ami közben történt velünk, hogy mivé lettünk, mi a foglalkozásunk, szegények vagyunk-e vagy gazdagok, szó se esett. A régi összhangot jelentette ez, azt a belső barátságot, melynek tartalmához képest a mi külső életünk, dolgaink, ügyeink és bajaink olyan jelentéktelen és ostoba semmiség volt, hogy soha nem vesztegettünk rá kérdéseket vagy szavakat. Most is, mint valami sürgős és mindenekelőtt való kérdést, azt intéztük el legelőbb, hogy milyenek manapság az emberek, hogy mennyiben változott meg nézetünk erről vagy arról a művészről vagy filozófiai kérdésről, hogy milyen jeleit tapasztaljuk magunkon az öregedésnek, milyen viszonyban vagyunk az élettel és a halállal. Néhányszor hangosan és idegesen nevettünk egy gúnyos, találó megjegyzésen, amivel valami nagyképű hírességet vagy ostoba intézményt jellemeztünk. Egyszerre észrevettem, hogy egyre sűrűbben nézegeti óráját.
Mintha ebben a pillanatban ismertem volna rá igazán: – minden eszembe jutott.
- Hiszen te készülsz valahová – mondtam.
Rám nézett, valami ostobaságot akart mondani nyilván, de nem jött hang a torkán, elfordult. Engem végtelen szánalom fogott el, és ugyanakkor csodálatos irigység. Bámulva néztem: hogy törnek meg vonásai, hogy mered maga elé, lihegve és nyomorultan. Engedelmesen, színtelen hangon válaszolt a kérdéseimre.
- Itt van még a városban?
Bólintott.
- Őmiatta ülsz itt? Hol van most?
- A Lessing Theaterben.
Megnéztem az órámat.
- Még negyedóránk van, megnézem a színlapot. Oda akarsz menni, a bejáró elé?
Bólintott. Később, egy óra múlva, mikor túl voltam a meglepetésen, tűnt csak fel, hogy ebben a negyedórában csodálatosképpen eszembe se jutott megkérdezni, mi történt köztük azóta külső dolgokban, hová fejlődött, milyen eseményeket idézett elő az a szenvedély, amihez hasonlóan szépet, lángolót, nyomorultat és gyalázatosat férfi még nem élt át, oly természetes volt, hogy itt ül, és nincs semmi a világon többé, nincs idő és nincs tér, csak Hanna van, az ő beteges halvány, férfikönnyekben fürdő kezei, érthetetlenül szép feje és halkan suhogó selyemruhái. Oly természetes volt, hogy itt kell ülnie és várnia, éveken át, hogy egy pillanatra megláthassa messziről, vagy nézhesse a házat, amelyről, sejti, hogy ott van, az utcát, ahol tegnap talán átsuhant, a levegőt, mely szabadon áramlik és suhog, bemegy a kulcslyukon és észrevétlenül visszatér: a hordár arcát az utcasarkon, amelyre talán véletlenül ránézett.
Amiket kérdeztem, nem is arra vonatkoztak, hogy megtudjam, hol tart most történetünk. Azt láttam ugyanis, hogy szerelme ott tart, ahol első pillanatban, mikor meglátta Hannát – ahol akkor tartott, mikor még nem is ismerte őt, csak elképzelte – ahol hatéves korában és egyéves korában tartott: mert Stahl Félixet nem bába, hanem a Hannára való kétségbeesett vágy segítette a világra, Stahl Félix azért született csak meg, mert odaát a nemlét sötétségében, egyetlenegyszer megcsókolhatja szoknyája szegélyét.
- Beszéltél vele?
Bólintott, de láttam, hogy bosszantja a kérdés. További kérdéseimre, amik a Hannával való érintkezéseire vonatkoztak, rövid és száraz, egyszerű válaszokat adott vagy nem felelt. Mégis megtudtam, hogy egyszer eljött hozzá Hanna, és akkor meg is beszéltek valamit, hogy elmennek valahová, Rómába együtt, hogy Hanna otthagyja férjét, mindent. Ezen nagyon elcsodálkoztam.
- Ugyan! Hát már ennyire voltatok? El akart szökni veled?
Sebesen bólintott.
- Hát hogy történt, mégis?
Láttam, hogy kínlódik, nem szívesen beszél erről. Ezt akkor annak tulajdonítottam, hogy nem lett a dologból semmi.
- A vasútnál kellett volna találkoznunk. Délben. Tizenkettőkor. Be volt csomagolva minden. Ott álltam. Vártam.
- Na és?
Stahl Félix egyszerre felugrott. Láthatóan nem bírta ezt az emléket.
- Hány óra? – kérdezte.
Én is felálltam. De a történetet mégis be kellett fejezni. Kérdően néztem rá. Ekkor elvörösödött:
- Majd legközelebb. Nincs még nyolc óra?
Fizettünk és szótlanul siettünk a színház felé, a barátságtalan gázlángok hisztériás lobogása alatt. Már jöttek kifelé: kocsik és autók dübörögtek a feljáró előtt. Illatos belépők szikráztak az ívlámpák között. Ő látta meg először. Nem szólt, csak megállt és belémarkolt a karomba. Olyan sápadt volt, mint a halál.
Húszlépésnyire tőlünk, fekete csipkeköpenyben, könnyedén sietett egy kocsi felé Hanna. Magasra tornyozott, nemes hajzatában villogó diadém. Változatlan szépsége, mint egy parttalan sziget, amin nem lehet kikötni, távol tartotta a körülötte tolongó életeket.
Stahl Félix mozdulatlanul nézte. Én izgalomba jöttem.
- No jer – húztam szenvedéllyel -, ne légy oly ostoba. Menjünk oda – beszéljünk vele. Talán emlékszik még rám. Hát nem akarsz beszélni vele? Nem akarod, hogy meglásson?
Szótlanul rázta a fejét, lassan jött velem, és visszatartott, mikor néhány lépéssel közelebb jutottunk. Mosolygott, az arcán átszellemült, eszméletlen boldogság sugárzott. A fülembe hajolt, oly halkan tudott csak beszélni.
- Minek? – suttogta. – Minek lásson ő engem? Nem gyönyörű, így, hogy nézhetem?
Ujjongott, nevetgélt magában.
- Mi? Mit szólsz hozzá? Nézd – most ott megyünk, ahol előbb ő ment… Nézd… nézd, hogy hullámzik a köpeny… nézd, elérhetetlen…
Reszketve nézett rám.
- Ha azt akarná, hogy haljak meg azonnal… ha azt akarná! Ha megengedné…
Dühbe jöttem.
- Kocsiba száll… elmegy… te ostoba… hát nem jössz oda… már el is indult…
Visszatartott. Csendesen, nyugodtan állt és bólogatott.
- Halálosan szeretem – mondta egyszerűen.
Most vagy öt percig szótlanul ballagtunk egymás mellett. Mikor a körútra értünk, lopva az arcába néztem, és meglepődve láttam, hogy az teljesen nyugodt, sőt szinte unatkozó. El is ásította magát.
- Hol vagy megszállva? – kérdezte ásítás közben.
- Elkísérhetlek – mondtam.
- Jó – mondta Félix egészen új, idegen hangon. Annyira megdöbbentem, hogy meg kellett állanom. Ismeretlen ember állt előttem, ő nem vett észre semmit.
- Elmehetünk gyalog – folytatta -, nincs messze. A redakció közelében vettem ki lakást.
És, hogy ámulatomban nem tudtam szóhoz jutni, folyékonyan csevegve elmondta, hogy egy nagy napilap szerkesztője lett. Még a lap programját is fejtegette. Közben kulcsot vett elő, és egy szép, új ház előtt megállott.
- Gyere fel egy percre, aztán veled tartok, ahová parancsolod. Csak beszólok a feleségemnek, ha már itthon van, hogy nem vacsorázom vele.
- Neked feleséged van?
Nem hallottam feleletét, a lift megindult.
Csinos lakás előszobájában tettük le kalapunkat. Félix előrement, és beszólt egy ajtón. Meglehetős rideg volt a hangja.
- Pardon, öltözködik? Ne zavartassa magát, fiam. Csak azt akartam bejelenteni, hogy nem vacsorázom itthon.
Az ajtó kinyílt, és egyszerű, viselt otthoni ruhában kilépett Hanna.
Nem emlékszem rá, hogy mit dadogtam, hogy szédültem le egy székre, mit beszéltem Hannával. Arra ocsúdtam fel, hogy Félix ridegen és türelmetlenül ismétel valamit, s az asszony lesütött szemmel, szenvedve hallgat el.
- El kell mennem, benézek a szerkesztőségbe is. Csak feküdjön le nyugodtan. Majd holnap felhozom megint Sándort, aztán traccsolhatnak. Kezit csókolom.
És már a lépcsőn mentünk lefelé. Képtelen voltam megszólalni, ő nevetett, de erőltetetten és kedélytelenül.
- Vicceltem, te csacsi. Mit vágsz olyan görbe arcot.
Aztán röviden és nevetés nélkül hozzátette:
- Hát igen… akkor, tudod, amit mondtam… a vasútnál. Nem igaz, hogy leveleket küldött… eljött… együtt mentünk el… Hat éve vagyunk házasok.
Végre hanghoz jutottam. Bosszúsan és sértődötten tettem szemrehányásokat, hogy ilyen ostoba komédiát játszott velem ott, a színház előtt… engem is, és önmagát is megalázva. Az ember nem figurázza ki a feleségét… vagy ha igen, nem bánik vele így egy óra múlva… Szegény asszony…
Ekkor már az utcán voltunk. Egy erkély alatt álltunk, és én csak ekkor néztem rá. Türelmesen és szelíden és szótlanul hallgatott végig, és az arcán a régi, régi szenvedés és szomorúság tűnődött. Melegen, szomorúan és lágyan szólalt még, és felnézett, fel az ablakok magasságába.
- Én nem komédiáztam – mondta, és melegen és oly gyöngéden mosolygott, mint aki gyermeket altat. – Én nem mondhatom meg neki, hogy mennyire szeretem – hiszen a feleségem. Soha nem fogja megtudni, mert hiszen mindig együtt vagyunk, és én nem kiálthatok akkorát, mint a mennydörgés “Hanna, szeretlek!” – mint akkor, mikor még egyedül álltam a hegyen, és senki se hallotta, mikor kiáltottam, ő a feleségem és a cselédem – és úgy kell bánni vele, mint feleséggel és cseléddel. De az utcán, néha, mikor nem lát engem, és tűnődve, búsan néz maga elé – és a kulcslyukon át néha, mikor csendben dolgozik, reszketve nézem őt, a régi Hannát, az elérhetetlent és szentet, akit nem érdemlek meg… az egyetlen és igaz szerelemmel, a reménytelennel – mert csak az szerelem, ami reménytelen.
Soká nem váltottunk szót. Mintha messziről beszélne valaki, úgy csapódott hozzám egy idő múlva tompa, tűnődő sóhaja.
- Bár meghalna… Szépen, csendesen elrendeznék mindent… bezárnám a lakást, eldobnám a kulcsát a Spree-be… csendesen kimennék a temetőbe… és éjszakán át ott sírnék a sírján… ott sírnék, szabadon, kiengesztelve, boldogan, hogy nem hallhat és nem hallgathat meg immár – a régi Hanna, aki itt suhog közöttünk, Berlin utcáin, mindenütt, szelíd és titkos mosollyal, ujját szájára téve, hogy csendben legyünk – a régi Hanna, az ifjúság!
(forrás: http://mek.niif.hu/06800/06821/06821.htm#20)
