hogy dokumentáljam a ma éjszakámat, le kellett gyűrnöm a paprikás szalonnát, ami megkísértett a a csepeli hűtő mélyéről.. nem beszélve, a nem-érzi-senki-ehetsz-hagymát érzésről, ami ezen a pénteki napon már másodszorra is hatalmába kerített…
kezdeném az elején.
a félvak randi.. hát… megérkeztem az Astoria Burger King elé, és kiderült, hogy ez az elmés fiatalember, aki nem is olyan fiatal, hiszen saját bevallása szerint 30 és 40 között van (talán harminckilenc, hogy nem merte megmondani? pedig nem is néz ki annyinak), bizony a gyorsétteremben akar velem teázni. gondoltam jófej leszek, bár a gyorskajaszagtól már hatalmasat fordult a gyomrom. leültünk, próbáltunk beszélgetni… nem sok sikerrel. az úriember egy fitneszedző(!!), aki éppen át készül magát képezni társastánc oktatóvá (!!!), és mellesleg egy ifjúsági (!) kórusban énekel. felbuzdulva azon, hogy én meg gospelkórusba vágyom, mondta, hogy jön majd velem… erre még nem mondtam semmit. közel 30 perc után kiderült, hogy mind a ketten jártunk a pecsába depeche mode klubba párszor – na, mikor azt mondta, hogy de jó, majd elmegyünk együtt táncolni, na azt már nem bírtam szó nélkül… mondtam, hogy én bizony nem megyek vele sehová. erre nézett rám elkerekedő szemekkel, hogy félreértem, és ő csak barátilag… én kifejtettem, hogy a barátság alapja is az, hogy az emberek megtalálják egymással a közös hangot, és az bizony nem kialakul, hanem jön magától, ergo “barátkozni”/ismerkedni, és semmit nem óhajtok őkelmével, és ha már itt tartok, akkor el is mennék. úgyhogy felálltam és eljöttem. elég gáz volt. (azt nem is említem, hogy óráknak tűnő hosszú percekig fejtegette, hogy az üdítőkbe mosogatószert tesznek, hogy többet kelljen inni belőle…)
legközelebb jobban megnézem, hogy kivel megyek teázni, nem kell majd ilyen felesleges köröket futnom. persze fél óra még nem olyan sok elpazarolt idő.
kicsit kegyetlen lehettem, de meg is kaptam érte, ami járt. úgy ronggyá áztam, hogy a kálvin téri aluljáró megrökönyödve mért végig, amikor a leszakadó ég után, persze esernyő nélkül, megérkeztem, kezemben az elaludt cigimmel, magamon a rám tapadó, a víz súlyától a földig lelógó nyáriruhával, arcomon és hajamban a szeretekeláznimertattólmindigkönnyebbleszek kifejezésével.
és aztán spontán telefonálás (és vettem egy esernyőt, ami megy a ruhámhoz, és amire persze később már nem volt szükségem…), majd vacsora a törökben. jó kis csípős falafeltál (“biztos? rándi?nem rándi?” kérdezte a bácsi a pult másik oldalán a minden mehetre. “nem. hagyma.” válaszoltam:)), és végül kilyukadtam pár pohár rosé mellett az ibolyában, hogy aztán elkerüljek a gödör mélyére.
ott pedig erre buliztam egy hatalmasat (http://carbonfools.hu/2/), sajnos a hangfalhoz túlságosan közel (mindig megjárom a koncertekkel, még napokig fogom érezni, illetve nem érezni, hogy milyen lehet a hallás…), miközben nem győztem lefejtegetni manóarcú, félszeg frissismeretségem karját a derekamról, addig addig, míg a fülembe suttogta, én is megölelhetem, ha gondolom, és csak a határozott nememre értette meg végre, hogy bizony az ő karjára sem vágyom egyáltalán (pláne, hogy kedves mosolya ellenére villamosmérnökök közelségére talán életem végéig nem akarok többé vágyni…).
szóval kalandos éjjel, de végre hazakerültem. úgyhogy most kikapcs. Krisztának hála az estéért. jó volt látni. azért összességében nem volt rossz ez a péntek (bár bizonyos fiatalemberek nélkül, vagy másokkal(:)) lehet jobb lett volna.).
